Események betöltése

« All Események

  • Ez az event elmúlt.

Szalonszimfóniák 2.

Dátum:
május 1.
Időpont:
17:00

Jegyek

 

Beethoven szimfóniái hihetetlenül népszerűek voltak a 19. század elején, mégis csak keveseknek adatott meg, hogy eredeti, zenekari formájukban hallhassa őket. Míg egy zenekari előadásért sokaknak több száz kilométert kellett volna utaznia, az átiratok lehetővé tették, hogy a közönség a helyi szalonokban vagy saját otthonában is élvezhesse Beethoven zenéjét. Ahogy nőtt a kereslet a szimfóniák átirataira, úgy jelentek meg a piacon az izgalmasabbnál izgalmasabb kamarazenei változatok – a négykezesektől, a vonóstriókon át egészen a kizárólag rézfúvósokra hangszerelt megoldásokig.

Beethoven vegyes érzésekkel viszonyult az átiratokhoz, leginkább abban hitt, hogy igazán csak maga a komponista lehet képes más együttesre átültetni a darabjait. Szimfóniáiból több átirat is fennmaradt az ő nevével, nem lehetünk azonban biztosak benne, hogy ezek mindegyikét valóban Beethoven adaptálta kamaraformációkra. A szerzői átiratok közül magasan kiemelkedik a 2. szimfónia vonóstrióra írt adaptációja, melyet Beethoven – kiadójának nyomására – nem sokkal az eredeti mű elkészülte után megjelentetett. Szerencsére több olyan komponista is akadt, aki képes volt megugrani Beethoven mércéjét, és olyan átiratokat alkotni, melyeket ő is elégedetten fogadott. Közéjük tartozik Beethoven egyik sztártanítványa, Ferdinand Ries, aki a 3. szimfóniát ültette át zongoranégyesre. Ries megőrizte az Eroica szimfonikus nagyságát, a grandiózus zenekari műből mégis érzékenyen hangszerelt, teljes értékű kamarazenét varázsolt. Mind a kilenc szimfóniát átírta zongora, fuvola, hegedű és cselló alkotta együttesre Johann Nepomuk Hummel, aki egyszerre volt Beethoven barátja és riválisa. Hummel átiratai, melyek 1826 körül, londoni közönség számára készültek, briliáns hangszíneikkel az eredeti művek kontrasztjaiból és dinamizmusából is sokat megmutatnak.

A zongora technikai fejlődésével egyre többen készítettek a Beethoven-szimfóniákból zongoraváltozatokat, ezek azonban többnyire már olyan alkotások voltak – gondoljunk például Liszt embert próbáló átirataira – melyek túllépték a szalonok kereteit, és a koncertszínpadokat célozták meg. Később a professzionális zenekarok előtérbe kerülésével egyre több városban váltak rendszeressé a szimfonikus koncertek, így csökkent az igény a szimfóniák otthoni zenélésre is alkalmas átirataira. Végül a hangfelvételek elterjedésével vált szinte kizárólagossá a szimfóniák eredeti, zenekari változatainak uralma. A Beethoven szimfóniáiból készült temérdek különböző átirat és népszerűségük azt bizonyítja, hogy ezek a művek a 19. században nem lezárt múzeumi alkotások, hanem élő, folyamatosan változó organizmusok voltak. A szimfóniák kamarazenei átirataira nem érdemes a zenekari változat helyettesítőiként vagy pótlékaiként tekintenünk, inkább úgy érdemes megközelítenünk őket, mint egy új nézőpontot vagy fordítást, mely olyan új dimenziókat is felfedhet a művekből, melyek másképp rejtve maradnának.

A Beethoven Budán Fesztivál Szalonszimfóniáksorozatának koncertjei időutazásra hívnak minket, és egy olyan korba engednek betekintést, melyben Beethoven szimfóniái és a közönség valóban csak egy karnyújtásnyira voltak egymástól. A magyar zenei élet legkiválóbb kamarazenészei négy egymást követő koncerten arra vállalkoznak, hogy a legváltozatosabb felállásokban és hangszerelésben Beethoven mind a kilenc szimfóniáját új oldaláról mutassák be a hallgatóknak.