A művészeti szalonokról általában

Reneszánszukat élik a művészeti szalonok. Némi szünet után újra sikk lett a szalonlátogatás, legyen az zenei, irodalmi vagy bármi egyéb művészeti ághoz kötődő esemény. A művészeti szalonok a boldog békeidők polgári rétegének egyik legfőbb találkozóhelyei voltak, a műélvezet mellett a szociális háló ápolására is remek alkalmat szolgáltatott egy-egy ilyen esemény. A szalonkultúra eredetileg a felvilágosodás kori Franciaországban indult el hódító útjára, de nem kellett hozzá sok idő, hogy Európa több országában is elterjedjen. Ezeket a közösségi eseményeket eleinte előkelő, művészetpártoló családok szalonjaiban (vagyis a korabeli, kissé más funkciót betöltő nappaliban, illetve társalgóban) rendezték meg, innen az elnevezés. Később egyre több kávéház adott otthont ezeknek a kulturális rendezvényeknek.

Az első irodalmi szalon egyébként a franciaországi Du Maine hercegnő nevéhez köthető, aki boldogtalan házassága elől menekülve belevetette magát az irodalmi pezsgésbe. Otthonában olyan illusztris vendégek fordultak meg, mint Voltaire, Montesquieu vagy Rousseau. Nem meglepő, hogy a szalonkultúra pozitív hatással volt a felvilágosodás eszméinek elterjedésére is. A korabeli szalonoknak a – művészet mellett – szintén nem elhanyagolandó eleme volt a tea, a kávé, a csokoládé és az ehhez hasonló apró élvezeti források. A művészeti szalonokon az előre meghatározott „civil” vendégek mellett képzőművészek, írók, költők, zenészek tették tiszteletüket, akik némi ízelítőt szolgáltattak életművük legfrissebb alkotásaiból. Sajnos a háborús évek, majd a szocializmus véget vetettek a virágzó szalonéletnek, többségük bezárt. Az elmúlt néhány évben azonban valami újra elindult. Egyre több művészeti szalonba látogathatunk el Budapesten, és különösebb protekció sem szükséges ahhoz, hogy átlépjük a vágyott küszöböt. Egy viszonylag jelképes összegért eltölthetünk néhány kellemes órát úgy, ahogy azt a korabeli polgárok tették volna – ízléses enteriőrben, szép tárgyak között, magunkba szíva a szépet és az értéket.

(Hernádi-Bozi Eszter cikke nyomán)